* A világ leghétköznapibb dolgairól beszélgetnénk. Mosolyogva távoznál, és várnád, hogy pár nap múlva újra láss. Nem tudnál semmiről, és én megállapítanám, hogy minden rendben van. A lift ajtajában észrevennél egy buta könnycseppet a szememben, és azt mondanám, hogy csak ásítottam, mert unom a beszélgetést. (...) Aztán bejönnék a szobámba, és telesírnék egy zsebkendőt, és arra gondolnék, ami volt, és aminek lennie kellett volna és ami nem lehetett.

Csak mondd azt, hogy nem akarsz velem többet beszélni és nem akarod, hogy bármi is legyen köztünk! És én úgy eltűnök az életedből, hogy arra sem lesz időd, hogy azt mondhasd: "tévedtem."

Kedves kispárna! Sajnálom a könnyeket.. Kedves szív! Bocsánat a károkért. Kedves ész.. mégis csak neked volt igazad!

Nem azért bocsájtunk meg, mert aki megbántott ezt érdemli, hanem azért, mert nem akarunk fájdalmat okozni magunknak, valahányszor eszünkbe jut, mit művelt velünk.

Nekem van szívem, csak én tudom kontrollálni az agyammal.

Csak jött, elsodort és azóta nem találok vissza oda,ahol azelőtt jártam...

Láttam távolodó alakját és éreztem a könnycseppet lecsorogni az arcomon. Azzal hitegettem magam, hogy így jobb lesz... De közben ketté tört szívem.

Olyan vonzalma van, hogy abban a pillanatban amikor ott tartok, hogy nem érdekel, akkor Ő egyszer csak betoppan az én kis világomba, és mint a tornádó végigsöpör rajtam... és olyan gyorsan távozik is.

Nem azért sirsz, mert fáj ,hanem azért fáj, mert sirsz, úgyhogy állj talpra és töröld le a könnyeidet!

Kicsit összetörtem, kicsit miattad, kicsit miattam, de legfőképpen értünk.

Te voltál már úgy, hogy azt hitted, belehalsz a fájdalomba annyira hiányzik? Szereted tiszta, mély szerelemmel. Hittél neki, bíztál benne, a nap minden órájában rá gondoltál, felnéztél rá, ölelő két karja közt megnyugvást találtál. Lested a gondolatát, remegve vártad a telefonját, éjszaka átbuszoztad a várost, hogy vele lehess. Mindent megtettél érte, mégis vége lett és nem tudod miért.. Azt hitted, az aranyfonál, amivel összekötött a sors benneteket, soha nem szakad el... Tévedtél. És vársz egy jelre, telnek a napok, hónapok, évek... és Te vársz.

Lennie kellene valami szerelemcsillapítónak.

A függőséggel az a helyzet, hogy sosem végződik jól, mert végül bármi is hozott minket mámoros állapotba, idővel a jó érzés elmúlik és felváltja a fájdalom. Azt mondják, hogy addig nem szokhatsz le, amíg padlóra nem kerülsz, de honnét tudhatod, hogy mikor kerülsz oda, mert nem számít, hogy ez a dolog mennyire fájdalmas, néha lemondani róla sokkal fájdalmasabb.

Egyszer volt, hol nem volt. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Ezek a mesék csak az álmaink. A tündérmesék nem válnak valóra. A valóság viharosabb, zavarosabb, ijesztőbb. A valóság sokkal érdekesebb, mint boldogan élni, míg meg nem halunk.

Még mindig mosolyog rám. Még mindig beszélünk. Még mindig szeretem. Tudom, hogy ő is tudja és én is tudom, hogy ő nem akar úgy engem, mint én őt. Amikor rámosolygok, egy világ dől össze bennem, mert nem lehetek mellette, nem lehetek a szívében... csak a gondolatai halvány fényében.

Mért nem tudom elfogadni, hogy örökre vége,

Miért várom most is, hogy visszajöjjön végre?

Mért álmodom mindig, hogy velem van újra?

Miért kell naponta gondolnom a múltra?

Miért fáj, ha látom, vagy miért fáj, ha nem,

Miért van, hogy feledni nem tudom ma sem?

Miért fáj, ha szavak nélkül, némán eltapos,

hisz ez köztünk szinte már mindennapos.

Miért érzem azt, hogy mégis jó lehet?

Miért kell szeretnem, ha ő nem szeret?

Azt hiszem, minden ember életében van egy pont, amikor döntenie kell. Ha rosszul dönt, nincs visszaút. Sokáig azt hittem, hogy másokat hibáztathatok azért, ami velem történt. A hibáktól azt mondják, hogy az ember jobbá válik. Ez talán igaz is. De minden hiba elvesz egy darabot az emberből. A hibákat nem lehet jóvá tenni. Örökké velünk maradnak, hogy emlékeztessenek a múltra. Egy bocsánat vagy egy elnézés jöhet szívből, de ez csupán szó.

A sok véletlen mondat, ami kicsúszott és meghatott, a romokból felkapott pár tegnapot, boldoggá tett és elhagyott...

Embertől nem kérek tanácsot, az életem egyedül is eltudom cseszni.

Elítélnek, mert alkoholba fojtom hiányod... Pedig csak nem látják, hogy másképp nem tudok nélküled élni...

Jól jegyezd meg a szabályt: Egy pasi akkor nem hív fel, ha nem akar felhívni.

Legszívesebben ordítanék vele, hogy miért teszi ezt. Miért? Én nem hívtam, már majdnem túl voltam rajta, és akkor, mikor minden kezd helyrerázódni, újra felbukkan és robbant. Felzaklatja az életem, majd eltűnik újra. Ez mire volt jó? Feltépte a régi sebet, most újra vérzik, elérte amit akart, és most ismét elment. Ez kellett? Ha újra ezt csinálná, csak kiabálnék és megmondanám, hogy nem, ez nem igaz... mert hülye vagyok, de úgy sem bírnám és ismét reménykednék. Hogy miért? Mert egy hülye liba vagyok, aki egy pillanatnyi boldogságért vállalja a szenvedést... csak tudnám miért.

Hidd el, én olyan hálás vagyok a sorsnak, hogy minket összehozott, és megmutatta a lényeget: vannak még igazi seggfejek.

Remélem, emlékké válok majd idővel és a múltad leszek, ha akarod, ha eszedbe jutok majd, ha eszedbe jut a mosolyom, néhány kedves szavam, az érintésem... Ez leszek én: egy megfakult emlékkép, mely rád nevet. Múlt leszek, mert a jövőd nem lehettem...

Ha elbúcsúzunk valakitől, úgy érezzük a szívünk, szakad meg. Aztán eszünkbe jut az a sok kedves szó, azok a vicces dolgok, amiket mondott vagy tett és rájövünk, hogy nem hagyott el teljesen, itt él bennünk- az emlékeinkben mélyen...

Itt vagyok! Itt állok, de még csak senki észre sem vesz, nem törődik velem. A porba zuhanok, és eltapostok. Sosem lesz már vége ennek? Itt állok előtted. Még csak rám se nézel. És azt várod el tőlem, hogy mosolyogjak? Mosolygok. Igen. De nem azért, mert boldog vagyok. Pusztán csak kényszerből, hogy ne lássátok bánatom. Nem akarom folyton a hülye kérdéseiteket hallgatni "Mi a baj?" Egyszerűen csak elviselem a dolgokat és mosolygok. Egy maszkot hordok, de senki nem tudja, mi rejtőzik az álarc mögött..

A tragédiák hozzátartoznak az élethez. Tragédia? És akkor mi van?Hagyjuk abba? Dobjuk be a törölközőt? Hát nem! Ha úgy érzed, hogy kész, a szíved megszakad, akkor is harcolnod kell, de állatira, hogy érezd, életben vagy. Szenvedsz, fáj, hát ilyen az élet. Összezavarodtál és félsz? Helyes. Legalább valami mindig eszedbe juttatja, hogy valahol a jövőben vár rád valami jó, amiért érdemes harcolni.

Azt hiszed, játszhatsz velem?! Eltűntél... fájt... De most újra itt vagy, hogy ismét hazudj nekem? Rosszul hiszed, ha azt gondolod, ismét bedőlök neked... Tanultam a hibáimból..

Félreállsz vagy szembeszállsz? Megragadod vagy elszalasztod? Kibírod vagy abbahagyod...?

A szívem tört most össze, remegve nézek már a múltba, könnyes szemmel állok egy körből kirúgva. Többet nem találkozunk, többet nem látlak már, egy gyenge szellő kellett, összedőlt a kártyavár. Nincs már több esélyem, nincs lehetőségem, hogy szemedbe nézzek és kezedet elérjem. Rengeteg emlék után tanít meg az élet ragaszkodni mindenhez, mit a jövő szétszed.

Láttam távolodó alakját és éreztem a könnycseppet lecsorogni az arcomon. Azzal hitegettem magam, hogy így jobb lesz... De közben ketté tört szívem.

Eljátsszuk az életet, csak vígjáték a létünk, hibáztunk, mikor egymás életébe léptünk..

Becsukta maga mögött az ajtót, s ezzel a mozdulattal a mellkasomból is kitépte az addig szívnek nevezett, dobogó valamit.

Vannak olyan pillanatok a szerelemben, amikor lehetetlenség tudni, vajon őszinték vagyunk-e vagy sem.

Elzárkóztam a szerelemtől - nem volt szükségem a fájdalomra,egyszer vagy kétszer ez pont elég volt.De veled a legelső pillanatban történt valami,a szívem elolvadt,találtam valami igazit.Körülöttem mindenki úgy néz rám,mintha megőrültem volna,de nem érdekel mit mondanak,én szerelmes vagyok beléd...

A szívem törne szét, ha a könnyeim nem ragasztanák össze.

Az élet egy mocskos játék. Nem az számít győzöl-e vagy sem, csak az a lényeg, hogy ne szállj ki idő előtt. Ne add fela játékot, még akkor se ha nem számít a győzelem, ha nem fontos nyersz-e, ha már nem akarsz győzni. Szenvedve is de mosollyal játszd végig!

Először nagyon féltem a haláltól,gyáva voltam,és csak magamra gondoltam.Most látom,milyen önző voltam.A szörnyű abban,hogy így halok meg,nem az,hogy nem leszek,hanem az,hogy nem látom őket többé;nem mondhatom meg,hogy nem tekintettem őket levegőnek;nem mondhatom meg nekik,hogy tudtam az áldozataikról,melyekkel boldogabbá tették az életemet,tudtam mindarról,amit értem tettek,és hogy mennyivel jobban szerettem őket,mint ahogy valaha is mutattam.Ezeket soha nem mondtam el nekik.Nem mondunk ilyeneket,amikor fiatalok vagyunk,és előttünk az élet...attól félünk,hogy szentimentálisan és ostobán hangzik.De annyira más,amikor meg kell halni...Bárcsak amíg lehetett,beszéltem volna,szeretném,ha bocsánatot kérhetnék a kis csúnyaságokért,amiket valaha elkövettem vagy mondtam.Bárcsak el lehetne mondani,hogy sohasem akartam igazán megbántani őket,és csak arra emlékezzenek,hogy sokkal jobban szerettem őket,mint ahogy mutattam.

Nincs olyan megkeményedett szív, mely el ne szorulna olykor avisszajáró múlt látomásaitól. Bárhol is születtünk, nem maradhatunk érzéketlenek azon a helyen, ahol az anyai kéz ringatott. Lelkünk húrjai nem kophatnak el annyira, hogy ilyen emlékek érintésére legalább egy meg ne rezzenne.

Tudom, milyen érzés az, hogy mintha ott sem lennél, amíg ő rád nem néz, meg nem érint, vagy nem süt el egy viccet a károdra... Csak hogy mindenki lássa, hogy vele vagy, az övé vagy.

...már nem fáj az érzés, de hűen őrzöm meg a neved, elhagytál furcsa módon, hát isten Veled...

Egy nagy bőrtáskában régi írásokat, leveleket, arcképeket őriztem, magam sem tudom minek. Évek óta nem nyitottam ki a táskát. Most mintha egy kripta nyílt volna ki. Kiszedtem belőle mindent és megértés nélkül bámultam a sok megsárgult papirosra, elkopott képre. Mire jó az ilyesmi? Ezrével rohantak meg a gyötrő emlékek, minden,ami elmúlt, ami lehetett volna és nem lett, vagy másként lett.

Veled új emberré lettem, megváltoztattál. A szerelmed érlelt férfivá, Holly, és ezért örökké hálás leszek. Egy dolgot ígérj meg nekem: kérlek ha szomorú leszel vagy bizonytalan, vagy elveszted a hitet önmagadban, próbáld meg az én szememmel látni magad!

Szeretnék bohóc lenni, olyan, aki mindig nevet, akkor is nevet, ha belülről felemészti a fájdalom, mert nevetni kell mindig, sosem szabad megállni, sosem szabad annak a látszatát kelteni, hogy lehet az ember szomorú, játszani kell a szerepet tovább és tovább, és egyszer talán magunk is elhisszük majd, hogy tényleg nevetünk... igazából.

Már értem, könnyebb úgy tenned, mintha nem látnál, mintha nem figyelnél és nem hallanál. Már értem,neked ez csak játék, elfeledlek,hidd el,csak egy kicsit várj még.

Elég sz*r lehet, ha nincs lelkiismereted, mert még az is beint neked...

Olyan sírhatnékom van. Nincs jó kedvem, de különösképpen rossz sincsen. Olyan lágyan csöppennének ki belőlem a fájdalom szomorú érzései, mint ahogyan az eső esik most. Lassan. Lágyan. Gyengéden és mégis erősen, csak, hogy tudjam, csak, hogy érezzem, hogy valami nem jó, valami nem kerek, valami nem egész. Nem vagyok jól. Nagyon régen nem éreztem ilyen rosszul magam. Most megint az írásba menekülnék vagy egy telefonba. Hozzá vagy neki. Érte. Néha annyira nem értem magam. Talán csak a fáradtság. Talán a sok minden, ami a fejemben zúg, és nem hagy nyugodni. Talán minden, s talán semmi. Erőltetném a gondolatokat, a jó érzést magamban, s talán benned is, de nem megy. Most nincs kedvem gondolkozni. Mint az esőcseppek, nem gondolkoznak, hogy hová essenek, csak hullanak alá, és ha épp egy esernyő felfogja őket, akkor lassan csúszva lefelé, irányt változtatva érnek földet. Most jó lenne egy esernyő az életemben. aki kicsit megfogja a csúszásom, egy kicsit lassít rajtam, egy kicsit megsimogat esés közben. Most Rá gondolok, Rá, akivel már annyi mindent megéltem, átéltem, az én esernyőmre...de jó lenne, ha itt lenne most mellettem...

Sötét szobában ébredek fel éjjel, gondolataim szerteszéjjel, próbálom őket összeszedni, szeretnélek újra átölelni.

Elbizonytalanodtam. Csak néztem a képed.. de nem jutottam igazából semmire. Mert ezzel megint csak ugyanaz a baj, mint általában... mire rájössz, hogy volt egy bolond kislány, aki bolondult érted, addigra feladom a reményt és lemondok rólad!

Ezernyi oldalt is tele tudnék írni, hogy elmondjam az érzéseim, de akkor sem értenéd, úgyhogy inkább szó nélkül megyek most el, csak egy apró hangot hagyva magam mögött...ahogy a szívem a földre zuhan és összetörik...

Azt mondtam magamnak, hogy mostantól erős leszek, annak ellenére, hogy egyes egyedül vagyok és sírok. Azt mondtam magamnak, hogy mostantól boldog leszek és nem aggódok, annak ellenére, hogy akit szerettem, elvette minden boldogságom. Azt mondtam magamnak, hogy mostantól senki miatt nem esek megint pofára, annak ellenére, hogy titokban most is szeretek valakit. Azt mondtam magamnak, hogy mostantól megpróbálok túllépni azon a valakin, annak ellenére, hogy most is sírok, miközben gépelem mindezt és arról a valakiről álmodozom. Nehéz azt tetetni, hogy boldog vagy, nehéz nem próbálkozni, és nem szeretni azt a valakit. Nehéz továbblépni, mikor úgy érzed, egyes egyedül vagy...

Készíts túl sok fényképet, nevess túl sokat és szeress úgy, mintha sosem bántottak volna.

Kínozlak. Nem akarom. Tudom. Fáj nekem is. A látszat. Érzem az illatod. Az érintésed. Érezlek téged. De te nem akarod. Félsz tőlem. Tudom, miattam. Én tehetek róla. Elvettem tőled az életedet. Hisz te is rám vársz. De nem mutatod. Csak érzem. De hát pont ez a lényeg. Nem érted? Minden apró emlék, elkapott pillantás, régi illat. De hát ez TE vagy! Mindent máshogy csinálnék. Megváltoznék. Hát nem érted? Szeretném... De te nem akarod, egy pillantás, mintha te is éreznéd... De nem. Ez csak a látszat. Elfelejtettél.

Titokban imádom, mégis hibázom, mert az az álmom, hogy ő is imádjon.

Egykor tökéletes volt minden,talán már nem lesz soha mára csak önsajnálat maradt, meg még egy üres szoba.

A szívemben még mindig téged hívlak. És akármennyire is fáj, nem adom fel, míg nem válaszolsz...

Megesküdtem magamban, hogy soha többé nem találkozom vele, örökre kitörlöm az emlékezetemből a mellette elvesztegetett időt, s még a nevét sem említem soha. Valamilyen különös oknál fogva megszállt a béke és a nyugalom. Semmi nem maradt abból a haragból, ami hazulról elüldözött. S attól féltem, hogy másnap újult erővel visszatér majd belém a keserűség, a szégyen és a féltékenység; hogy mindaz, amit aznap este megéltem, a saját súlyánál fogva darabjaira esik szét.

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

Oldal: ♥Szomorú♥
♥ Legszebb Idézetek ♥ : ) - © 2008 - 2024 - cicushka.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat